A világ hipnózisban él. Önmaga hipnózisában. Hiába a tények, az igazság, a szabad akarat, hiába megannyi ötlet, kreativitás, zseniális koncepció, lángeszű koponyák. A világ lassan és komótosan döcög a végzete felé. Egyvalamit azonban elfelejtett leellenőrizni: Vajon az alapok, azok a fránya alapok, amelyre ez az egész „rend” épül, vajon azok megfelelnek-e a valóság érzékelhető és minden más módon tapasztalható törvényszerűségeinek. Egyáltalán: következesek-e a világot irányító törvények, avagy csupán statisztikai valószínűségek alapján működik, változik, egzisztál?
Nem nehéz belátni, hogy mindaz, amit törvényként tisztelünk, amihez igazodunk, mindössze közmegegyezés szerinti igazság. És megegyezni bármiben lehet. Hazugságban, gonoszságban, csalásban, álnokságban, alattomos tettetésben és képmutatásban is. De milyen képet mutassanak azok, akik megegyeznek? Ki-ki a saját képét mutatja. Annak megfelelőt, amilyennek ismeri önmagát, avagy amilyent magáról közvetíteni szeretne. Vannak, akik elbújnak. Ők még nem tudják pontosan, hogy érdemes-e mutatkozni egyáltalán. Belátják és szenvednek attól, hogy az önismeretük hiányos, esetenként téves, mindenképpen veszélyes lenne bármilyen befejezett képet mutatni magukról. De akármilyen megegyezéshez szükség lesz valamiféle hitelességre. Ennek híján már az egyes személyek, egyének és egyéniségek képtelenek egymással bármilyen egyezségre jutni. Akkor mi tartja össze az emberi közösségeket? A közös ellenség, a közös félelem talán? Akkor ezek az úgynevezett szövetségek valójában félelemközösségek? Az meg mire jó? Talán arra, hogy ez a félelem stabilizálódjon? És a félelmek közös tárgya szinte megteremtődjön a szorongás által? Mint ismeretes, a félelem agressziót szül. Pláne az indokolatlan félelem. Akit démonizálnak, elkezdi bizonyítgatni, hogy nincs ártó szándéka. Azonban, aki fél mindebből csak azt hallja ki, ami megfelel az előítéleteinek. Félelme hallgatag görccsé válik, szájzárat okoz. Sziszegése elmérgesíti az amúgy még kezelhető helyzetet. Az idegenekből ellenségeket kreál. Elindul egy olyan süllyedés a kommunikációban, amelynek a vesztesei azok, akiknek már nincs is elképzelésük arról, hogy milyen is a normális kommunikáció. Olyan, amikor az egyik fél meghallgatja a másikat, meg is érti, amit ért, át tudja felelősen gondolni és érdemi választ tud adni rá.
De mi van akkor, ha mindkét fél fél? Akkor minden megnyilvánulás az ördögi arcát mutatja. Minden szó, gesztus és indulat destruktívnak tűnik. Érdemi párbeszéd nem folyhat ilyen felek között. Akkor viszont az erő politikája veszi át az irányítást. A hallgatás és a titkok erő általi védelme. Mindennek táptalaja az egyre erősödő kölcsönös bizalmatlanság. A gyanakvás gazdasági erővé válik, mivel minden, amit a másik tesz vagy akar, megbélyegezhető azzal, hogy árt a közösségnek. És aki árt, annak nem juthat a javakból. Mivel mindenki valaki szerint árt, nem jut senkinek semmi. Csak a kölcsönös torzsalkodásra, vitára, harcra, háborúra. Egymás testi-lelki lemészárlására. És erre költik az államok az állampolgárok pénzét? Ezért torzítja el a gazdaságot, ezért kampányol, ezért kapaszkodik a hatalomba minden politikai erő? Hogy nehogy a félelmetes másik kaparintsa meg a törvényhozás az ítélkezés és a végrehajtás pozícióit. Nem is engedi ki a kezéből senki a megszerzett koncot. A félelem által szentesítve kelt félelmet, sodródik illegalitásba és jogtalanságba szinte minden politikus.
Mit tehet a civil ember ebben a helyzetben? Egyetlen egy feladata van: Nem hagyja, hogy a saját döntéseit, cselekedeteit a félelmek determinálják. Sem másoktól, sem önmagától nem fél többé. Egyetlen dolgot keres kitartóan: önmaga mély megismerését. Ehhez élnie kell. Élnie kell a jogaival, a szeretteivel, a hivatásával. Tudnia kell fejlődni, együttműködni, törekedni és örülni a saját és mások sikereinek. Mernie kell kritizálni, küzdeni az igazáért és bátornak kell lennie, hogy azt az igazat, ami meggyőződésévé vált meg tudja védeni. Ehhez a bátorsághoz bizalom és önbizalom kell. El kell tudni képzelni, hogy az, ami jó, ami a képzeletünkben hasznosnak, igaznak és megnyugtatónak tűnik, az a valóságban is így fog működni. És, ha ez a képzelőerő, hit és eltökéltség megvan, akkor azt az elképzelt dolgot, tervet, vállalást vagy vállalkozást meg is kell tudni valósítani. A megvalósított terveket végig kell tudni vinni és meg kell tudni védeni. Ez nem megy társak nélkül. Egy nagyobb szabású terv megvalósításához széleskörű összefogásra van szükség. És nem egy szűk csoport érdekeiről van csupán szó, hanem immár, a globalizáció idején, az egész világ és az egész emberiség közös sorsáról.
A hatalomféltés félelemféltés tehát. A fő rendezőt a félelmet védi minden segédszínész. Egy epizódszerepért akár az egész színházat veszélybe sodorná.
Én arra szavazok, aki együttműködésre, kommunikációra képes, és legalábbis nem fél.
